Az SN 2007bi névre keresztelt szupernóvára a Berkeleyi Nemzeti Laboratórium automata szupernóva-keresõ távcsöve bukkant rá a Lokális Galaxiscsoport egyik törpegalaxisában. Elõször csak a szupernóva rendkívüli fényessége és rendkívül lassú kihunyása tûnt fel. Legalább tízszer fényesebb volt, mint a világegyetem tágulásának vizsgálatában alapvetõ fontosságú Ia típusú szupernóvák. Aztán a Keck I teleszkóppal és a chilei VLT teleszkóppal megvizsgálták a spektrumát, és az is rendkívülinek bizonyult. Egyetlen ismert szupernóva-osztályba se illett bele. Ekkor a csökkenõ fényesség idõszakában fellelt új csillagot elkezdték az ismert koordináták alapján régebbi felvételeken keresni, és meg is találták a felfénylés szakaszában a fényét. Kiderült, hogy a fényességnövekedése mintegy 70 napon át tartott, hosszabb ideig, mint bármely már ismert szupernóva-típusé. A talált eredményeket csak úgy lehetett interpretálni, hogy az SN 2007bi egy elméletileg már megjósolt, de eddig soha még meg nem figyelt szupernóva-osztályba tartozik, a pár-instabilitási szupernóvák közé, amelyek a világegyetem õskorában lehettek gyakoriak.
A fellobbanó csillag eredetileg legalább 200 naptömegnyi szuperóriás lehetett. Az ekkora csillagok ma már nagyon ritkák, de a csillagok elsõ nemzedékében még az elméleti megfontolások szerint gyakoriak lehettek. Bár a törpegalaxis, amelyben megtalálták, a törpegalaxisokra jellemzõ módon alig tartalmaz más spektrumvonalat, mint a hidrogén és a hélium vonalait, tehát az összetétele az õs-univerzum, az elsõ nemzedékbeli csillagok keletkezése korának összetételére hasonlít, magának a szupernóvának a fényébõl szinte teljesen hiányzanak ennek a két könnyû elemnek a vonalai, annál gazdagabb a nehéz elemek, különösen a nikkel egy radioaktív izotópja, valamint oxigén és szén vonalaiban. Szupernóvává válásakor tehát már szinte az utolsó morzsáig felhasználta a csillagkohók elsõdleges fûtõanyagait, sõt, már a lítium környéki könnyû elemeket is.
Az elméleti megfontolások szerint ekkor a csillag magja zömében oxigénbõl állt, ennek a belsõ magnak a külsõ rétegei gazdagok voltak vasban és legalább 100 naptömegnyi méretû volt. A hõmérséklete ekkor olyan magasra szökött, hogy a hõmérsékleti sugárzása jelentõs része a párképzés energiáját is elérõ gammafotonokból állt. Ezek a fotonok elektron-pozitron párokat képeztek, amelyek az oxigénmagokba is behatoltak, és az oxigént a nikkel egy radioaktív izotópjává alakították. A pozitron- és gammasugárzás mellett kobalttá alakuló nikkelizotóp tovább növelte a mag hõmérsékletét, és a fölös energia szupernóva-robbanásos kibocsátására, a mag összeomlására vezetett. Mivel azonban az összeomlás nem gravitációs kollapszus volt, nem folytatódott a szuperóriás fekete lyukká összeomlásáig, hanem egy idõ után, nagyon nagy energia és anyagmennyiség kidobása után, leállt. Most a belsõ mag már fõképp radioaktív nikkelbõl áll, ezt veszi körül egy továbbra is oxigénbõl és szénbõl álló külsõ mag.
A kutatók úgy gondolják, hogy a jövõben még sok ilyen típusú szupernóvát fognak találni, és a tanulmányozásuk sokat elárul majd a világegyetem õskoráról, az elsõ csillagnemzedék történetérõl.
2009. december 30.
Berkeley Lab News Center Press Release, December 2, 2009,
http://newscenter.lbl.gov/news-releases/2009/12/02/superbright-supernova/
Ezt az oldalt a legelõnyösebben kedvenc böngészõjével olvashatja.
E hír Válas György szellemi
tulajdona. Magáncélra, tanulmányi és tudományos
célra szabadon használható, de bárminemû (akár
közvetlen, akár közvetett) anyagi haszonszerzésre
irányuló felhasználása csak a jogtulajdonossal kötendõ
külön szerzõdés feltételei szerint jogszerû.
| Vissza a csillagászat, ûrkutatás híreinek tartalomjegyzékére | ||
| Vissza a hírek tartalomjegyzékére | Vissza Válas György honlapjára | Válas György tematikus internet-katalógusa |